Paróka

(2017 július)

– Mínusz öt – szólít meg kedvesen a boltos. – Pontosan ennyiről indulunk ilyenkor. Ne tévessze meg, hogy az a hölgy örül, ő törzsvevő. Amikor először járt itt, vele úgy mínusz egyről indulhattunk, nem emlékszem pontosan, de csak azért olyan magasról, mert ő addigra már majdnem az összes haját elvesztette, és tökéletesen tisztában volt azzal, hogy sose kapja vissza. Vagyis tudta értékelni a kínálatot. Viszont, amikor valakinek úgy keresünk a frizurájához hasonló parókát, hogy még helyén van a saját haja, de tudjuk, hogy hamarosan kihullik, akkor egyik paróka se lehet elég hasonló vagy szép. Mindet utáljuk, és ez rendben is van így. De valamit tenni kell, hát a legjobb, ha felpróbálunk minél többet, és a mínusz ötről megpróbálunk felmászni a nullára. Aztán, ha átbillentünk, és már látjuk is azt, amit a tükörben nézünk, meg kell keresnünk azt a modellt, amire tudunk adni egy vagy két pontot. Na, ezt már bátran meg is vehetjük, mert amikor hordanunk kell, három-négy pontot is kap majd tőlünk, a külvilág szemében pedig ennél jóval többet. De most hagyom egy kicsit, nyugodtan üldögéljen itt, nézegesse meg ezeket a lapokat, aztán majd elkezdünk próbálni. Nem sietünk sehová, ötig nyitva vagyunk.

Azzal már át is suhan a másik fésülködőasztalhoz, hogy az imént röviden bemutatott törzsvevőtől, tiszteletteljes mosollyal átvegye az idei vényt, és megegyezzenek a kiválasztott modell kedvezményes árában. Miközben a férfi nagy műgonddal megfésülgeti az értékesített parókát és kissé gépiesen sorolja a legfontosabb ápolási instrukciókat, a nő már az unokáiról mesél. A nagyobbikat feljebb rakták az utánpótlásban, a kisebbik nem bír beszokni az óvodába, ki hallott már ilyet, pedig muszáj lesz, ha jön az ősz, mert a menyét várják a munkahelyén, milyen szerencse, hogy van hova visszamennie. Kényelmetlenségnek a legenyhébb jelét sem látni rajta, mindössze a fővárosi közlekedésen bosszankodik néhány mondat erejéig. A harmadik asztaltól kapott kérdésre – hogy nyáron nem túl meleg-e ez a teljes fejet fedő paróka – szemrebbenés nélkül feleli, hogy ha meg akarja tartani az állását, akkor ez van, néha törölgeti a homlokát, ennyit megér. Lassan tíz éve él így, talán már fázna is enélkül. Kedélyesen elbeszélgetnek még a harmadik asztalnál ülő, homloktól fejtetőig teljesen kopasz hölggyel, praktikákat cserélnek, az az érzésem támad, mintha a másik eladó – aki időközben mind a két tranzakció lebonyolítását magához húzta – a vevők beszélgetését is finoman irányítaná. Nézem őket, az egész párbeszéd annyira könnyed, játszódhatna akár egy fodrászatban is. De vajon hány éve járhattak ők utoljára fodrásznál? Hirtelen visszatéved a tekintetem a boltvezetőre, aki pattogós, mégis gyengéd mozdulatokkal rendezgeti, dobozolja vissza a hölgyek által kiszórt modelleket. Repül a polcok között, mindennek elsőre tudja a helyét. Talán azt is pontosan meg tudná mondani, hány másodpercig tart ez a pakolásra fordítható üresjárat. Arca rezzenéstelen, ráncai alapján mégis nagy pontossággal megtippelhető, hogy mimikájában mely barázdák kapják a hangsúlyt. Nem tudnám megmondani, láttam-e már földi halandón ilyen nett piros inget ennyire hegyes gallérral és szűkített fekete mellénnyel. Még a kivillanó mellszőr se zavar, az egész viselet kétségkívül pozitív egységet alkot a tulajdonosán. Kedvem lenne megkérdezni, mióta viszi ezt az üzletet, mikor és minek hatására döntött úgy, hogy épp egy ilyen boltot fog vinni. Makulátlan modora nem is hagyna válasz nélkül, sőt, talán bepillantást nyerhetnék a családja történetébe. Mégis a csendes bámulás mellett döntök. Vajon a teremtésnél pontosan mely szakmákban és hivatásokban gondolkodhatott a Jóisten? E pillanatban számomra nem kérdés, hogy ez az ember parókaboltosnak lett szánva.

Elismerőn biccentek az egyenes stóc dobozokat és a szabályosra hajtogatott sapkákat elnézve, amikor – a jó ég tudja, honnan – landol az asztalkámon öt doboz. Még nem hozzám szól, a barátnőmhöz fordul. Rá a következő percekben legalább akkora szükség lesz, mint amennyire megfeledkeztem a jelenlétéről az imént. Akár egy edző, sutyorogva felkészíti őt az első menetre, mintha tudná – és persze, hogy tudja, semmit sem tud ennél biztosabban –, hogy a nullára itt és most én csak vele tudok felmászni.

Elkezdjük. Beszélnek hozzám, kedvesen mosolyognak, tűpontosan illesztenek, kellő arányérzékkel bókolnak. Mindenki a lehető legőszintébben játssza a szerepét. Már a harmadikon is túl vagyunk, és én még mindig csak a saját hajamat látom a tükörben. A negyediket is vegyük le, árnyalatban távol áll, az ötödik meg fazonban nem olyan. Nem akarok másikat, hiszen itt van nekem ez, én ezt akarom és azt, hogy ne kelljen itt és most másikat keresnem.

De hiszen tudom, hogy csak pár hónapra szól. Mi ez ahhoz képest, hogy az a két nő évek óta haj nélkül él? És mi ez a könnycsepp? Visszanyelem, de megszólalni nem tudok, meredten nézem a tükörképem. Sokat kérek, mert amit ott látok, az nem maradhat velem. Nincs pontosabb szimbóluma annak, hogy valamit oda kell ma adnom a lényemből azért, hogy némi dózerolás után az alapoktól épülhessen fel valami új.

Szünetet tartunk, majd újabb dobozok, újabb mosolyok jönnek. Akarom velük akarni. Fogcsikorgatva kapaszkodom a nehezen elért nullámba, mire a maestro kedvesen odasúgja:

– Nagyon ügyes volt, most akkor elkezdhetünk magácskának parókát keresni.

Mind a nyolc alibidobozt elpakolja, és előszedi azokat, amik valóban szóba jöhetnek. Összekacsintunk, jó trükk volt. Ezek puhábbak, szebbek, tüll választékkal készültek, még két méterről is egész valódinak tűnnek – kár lett volna kiszórni őket. Jó volna túlszárnyalni a legelején lefektetett kereteket, de a legnagyobb jóindulattal se tudok két pontnál többet adni annak a magas minőségű modellnek, amit végül megveszek. Miközben hallgatom tőle az ápolási instrukciókat, elkezdem azt érezni, hogy ha nem is lesz ez sokat rajtam, kellő önbizalommal lépek majd ki ezt viselve az utcára.