(2017 november) Mostanra már biztos unod, én is untam – miközben arról beszélgettünk az onkológussal, hogy azért azt a nyomorult szteroidot valahogyan mégiscsak bent kéne tartani legalább egy 5 percig, hogy felszívódjon, az anticipátoros hányás kifejezéssel gazdagodott a szókincsem. Hiába igyekeztem végtelenül tudatosan kirántani magam a spirálból, már a fertőtlenítő szaga, sőt a kórház puszta gondolata is kiváltotta, és mindez oda vezetett, hogy a lavórt bámulva különféle rekordokon kezdtem agyalni. Kedvem lett volna utánanézni, pontosan mit lehetne ebből a páratlan teljesítményből hivatalosan is bejegyeztetni, csak aztán valahogy elsodortak az események.
Egy szó mint száz, lecsorgott a hatodik folyékony péklapát is az egyik kicsit sem boldog vénámon keresztül, de ezzel egy időben megszületett az ítélet is: ez volt az utolsó, nem kell több, és amint felálltam a padlóról, rá lehet fordulni a 4 hetes erősödésre, aztán jöhet az első műtét.
Alig vártam, hogy hazaérjek, és tekintetemmel kövessem a nagymutató és a kismutató 72 órán át tartó táncát.
Nem számított már semmi, nagy terveim voltak.