(2017 október)
– Hagyd el, ez egy ilyen kocsma – mondta a kedvenc nővérkém, amikor a nehezen bekötött infúziót kis híján kirántottam a karomból, mert a vesetálat eltévesztve tétován a padlóra hánytam. Kedvesem megsimogatta a hátam, a következő pillanatban pedig már a takarítókért füttyentett.
Átfutott az agyamon, hogy esetleg szégyellhetném magam, de valahogy nem kívánta meg a helyzet. Senki fel nem szisszent, a kezelőben minden a megszokott mederben futott tovább.
– Eltelik, értem van – motyogtam válaszként alig hallhatóan, és nagyobb összeget tennék arra, hogy közben még el is mosolyodtam.