(2017 október) Az immunrendszer gyengülésével párhuzamosan a nyakamra mászott az ősz is a maga vírusaival. Ami a gyerekeimnek egy nap fekvést jelentett, az nekem négynapos csúszást hozott a kezelésben, ám amint tiszta labort (azaz a kemóhoz elegendő fehérvérsejtet) tudtam produkálni, robogott tovább velem a vonat. Némi vénakeresgélést követően már csorgott is belém a negyedik adag koktél.
Csendes voltam és falfehér, szemöldököt se rajzoltam aznap, a maga őszinteségében vártam a sallert és mindazt, amit épp magával sodor.
Na, most pont úgy nézel ki, mint egy rákos – motyogtam harmadnap, a sokadik hányás után a tükörképemnek. Mivel az elfogyasztott ételből és italból semmi nem maradt bennem, a kórházba készültünk indulni infúzióért, ehhez mosakodtam épp. Ahogy ott álltam a szürke, csupasz arcommal szemközt, egy határozott érzés talált meg: én ezt el fogom bírni.
Némi kétkedéssel kevert aggódást láttam a férjem tekintetében, amikor közöltem vele, hogy nem akarok bemenni a kórházba, de csak annyit mondott: „hát jó, legyen”, és azzal – állandó tartozékom, a lavór kíséretében – leültetett a konyhában. Egy kistányéron sós krékert, egy pohárban narancslevet, és egy stoppert tett le elém. Akár egy edző, szótlanul drukkolva állt fölöttem, számolta helyettem a másodperceket, adagolta nekem a fél kortyokat és a kekszmorzsákat.
Mintha a kismutató aznap – ki tudja, talán tapintatból – átmenetileg elhagyta volna a faliórát, hosszú órák teltek el így, percekre porciózva, és mi nem mentünk kórházba, reggel pedig egy egészen emberi arc köszönt vissza a tükörből.
Hálám végtelen volt.