Egy színes kockás kendőt választottam a második menetre. Nem a legszellősebb darab augusztusra, de fiatalnak és élettelinek éreztem benne magam. Meg aztán, gondoltam, ha melegem lesz, majd leveszem, akinek nem tetszik a kopasz fejem, legalább beszélgethet erről. Mit hallgassak, mégis milyen zene illik a második kemóra vezető úthoz? Miközben ezen gondolkodtam, elnémult a fülhallgatóm. Sebaj, akkora lendülettel haladtam tovább a szűk óbudai utcán, hogy egy araszoló bácsi talált is valami párhuzamot köztem és a neveletlen szigetlakók között. Rosszalló mormogása dobott rám még egy lapáttal a vitalitásból: már csak nem készül halni az, akit fesztiválozónak néznek. Úgy terveztem, hogy a második kemó, amit már „lábon” kapok, sima ügy lesz. Mostanra mindent értek, nem érhet meglepetés, ráadásul a testem és a lelkem is mennyi mindent elbír. Az orvosi konzultációt követően kényelmesen és magabiztosan elhelyezkedtem hát az ambuláns kezelőfotelben, pár perccel később pedig megismerkedtem az első démonommal – de erről inkább később.
Ahogy ott ücsörögtem, és próbáltam életet lehelni a fülhallgatómba, egyszer csak azon kaptam magam, hogy a szememmel követem a kezelős nővér körtáncát: egymaga vitte az egész kócerájt, nyolc-tíz párhuzamos kezelést indított, gyorsított, lassított, folyamatosan egyeztetett a méregkeverővel, az alig észrevehető szünetekben pedig az ajtó előtt várakozóknak adogatott ki egy-egy receptet, leletet vagy útbaigazítást. Mindeközben a jó szót is olyan pontosan adagolta, hogy elhittem volna, ha azt meséli, ezeket is a kezelési tervekről olvassa fel. Úgy képzeltem, ha csak fél mondattal is többet szól az egyikhez, egy másiknak kevesebb jut, felborul a rend és összedől a kezelő.
Megvárta, míg a kukánál végső búcsút veszek a fülhallgatómtól, majd pillanatok alatt talált rajtam egy szimpatikus vénát, és már bele is csaptunk. Sietős táncunk közben elhadarta, hogy a hányáscsillapítót lecseréltük egy másikra – nem értettem pontosan, mi lehet a különbség, de az összeállt, hogy az óriás a beleimre így nem köt majd csomót, ez kiváltott belőlem egy mosolyt. Kicsivel később megdicsérte a vénámat, amiért ilyen jól bírja a koktélt, és fel is gyorsította a tempót, így négy-öt órával később már otthon pihenhettem.
A délután és az este eseménytelenül telt, étvágyam is, erőm is volt, persze ahogy sötétedett, hallani véltem az óriás lépteit, de mivel még messze járt, olvastam egy esti mesét a gyerekeknek. Reggel, amint becsuktam mögöttük az ajtót, szorosabbra fűztem a baráti szálakat a lavórral, és a napot fekve töltöttem, de az óriás nem jött, és már a léptei se döngtek a fejemben. Elégedettem fogadtam az esti fehérvérsejt-felépítő injekciót, mosolyogva feküdtem le aludni, ennyi volt hát ez a kör.
Kettő körül talált meg az első álom. Zuhantam, talán egy kút mélyén lehettem, de nem volt igazodási pontom, rettegtem, már éreztem, hogy ez egy álom, de felébreszteni nem tudtam magam. A démonom megafonba üvöltött, erre végre felriadtam. Egyszerre vacogtam és izzadtam, fogalmam sem volt, hol lehetek, de annyira kimerültem, hogy hamarosan újra elaludtam. A következő álmomban csatamezőn jártam, el akartam bújni, de nem tudtam, melyik oldal az enyém. Csak álltam ott és hallgattam a lövedékek becsapódását, miközben tudtam, hogy bármelyik elsodorhat, mert kicsi vagyok, egészen kicsi. Felébredtem ismét, és fekve megvártam a reggelt. A következőt is.