(2017 július) Biztos ismered azt a fagyizót ott a Bazilikánál, ahol virág alakú és híresen finom fagyit lehet kapni. Ahogy az ebéd után komótosan átcsattogtunk oda, éreztem, hogy a cipőm megtelik ólommal. Csak néztem a családom, tele akartam szívni a lelkemet velük, mert tudtam, hogy jó darabig ez az utolsó idilli állomás. Bárcsak sose kellene odaérni, bárcsak egy őszintén felhőtlen, minden hátsó szándéktól mentes szerdáról lenne itt szó.
Betti akkoriban egy privát szalont vitt, nem kellett megköszönnöm, hogy a kedvünkért kizárta a világot. Kihúzta magát, először a kanapén az apjukkal hancúrozó lányaimra, majd rám nézett, és csupán annyit kérdezett:
– Biztos?
– Igen, kopaszra – hangzott a válaszom.
Mély levegőt vett, és már tolta is. Láttam rajta, hogy amint kihúzzuk a lábunkat, bőgni fog, de még nem most, még tart a műsor. Erőt vett magán, és mosolyogva megkérdezte a lányokat:
– Na, valaki segít anya fejét leborotválni?
Hálám jeléül, bőszen vokáloztam neki:
– Gyere bátran! Nagyon érdekes tolni ezt a gépet! És nézd csak, itt milyen tüsi már! Mint a sündisznó háta…
Beálltak, de nem aratott túl nagy tetszést a tar fejem. Rápróbáltuk a parókát is, ez kicsit oldotta a hangulatot, puhította az összképet. De a gyerekek pontosan tudják, ha valami nem oké, és az nem oké, hogy a 36 éves, számodra világszép anyukáddal minden előjel nélkül ez történik. Akkor miért döntöttem így mégis? Mert szent meggyőződésem volt, hogy ha kislány lennék, a retinámba mélyebben égne bele egy félig kihullott hajzattal futkosó anya látványa, mint egy átmenetileg kopaszé, akit ráadásul én magam borotváltam.
Este lefotóztam a harcost a tükörben – ha bármikor meginognék, legyen, ami emlékeztet: győzni indultam.
Vélemény, hozzászólás?