kemó_1

(2017 július)

– Ugye, befekszik? – kérdezte a doktornő mosolyogva.

– Hát, ha kell… – válaszoltam vonakodva.

– Elsőre jó lenne, hogy szem előtt legyen. Ó és milyen jó a haja!

Meg akartam kérdezni, hogy csak én voltam figyelmetlen, vagy ezt a befekvést ő nem említette, amikor a múltkor átbeszéltük, mi hogy lesz. De, egyrészt már odébb is libbent, másrészt nyakamba zuhant a felismerés, hogy ez teljesen lényegtelen. Egy csomó körülmény hirtelen milyen nagyon lényegtelen.

Míg a befekvős táskámra vártam, sor került pár vizsgálatra, majd a hatfős kórterem hátsó ágyának szélén ücsörögtem. Próbáltam észrevétlen maradni. Nem akartam ismerkedni. Nem akartam érteni, hogy miről folyik a szó. Nem akartam oda tartozni. Azt akartam, hogy valaki jöjjön, kedvesen kérjen elnézést a félreértésért, és adja vissza az életem. Vagy legalább adjon valami egyértelmű megerősítést arról, hogy ez a legjobb dolog, ami épp történhet.

A szobában összesorsolt nők kivétel nélkül mind értették a csendemet. Még úgy is, hogy a kopasz fejem megtévesztő módon rutinos kemósnak láttatott. Az apró mosolyokon túl bármi tolakodó lett volna, csendben drukkoltak hát a lelkemnek, hogy érjen oda, ahova kell, mire szükségem lesz rá.

Rezzenéstelen önsajnálatomból egy hetven körüli hölgy villámlátogatása rázott fel. Lilás selyemkendőjében egészen tündérszerű volt. Szárnyak helyett egy papírt lobogtatott, azt mutatta boldogan az ismerősének. Nem akartam fülelni, csupán ennyit hallottam:

– Na, látod, hogy nem volt hiába az a sok szaros kemó! Eltűnt!

– El! És neked is el fog!

Mire megébredtem a bóbiskolásból, már nyoma sem volt. De vajon tényleg ott járt? Még magamnak se volt időm rendesen feltenni ezt a kérdést, máris megjelent egy fiatal doktornő, és elmondta, mi fog most történni. Nagyjából értettem, nagyjából bólogattam. Balomon könnyedén branült szúrt egy nővérke, én hátradőltem, és már csorgott is az első piros színű koktél.

Hát elkezdődött, akkor gyere, te gyógyító méreg!

Jó négy órája csoroghatott már a nedű, amikor arra eszméltem, hogy mint egy kavics, olyan lett a daganat. Egyre élesebben kezdtem látni a jelenetet, amint porrá zúzza ez a folyékony péklapát.

Két órával és két palackkal később már beszélgetni is képes voltam a mellettem fekvő hölggyel. Megnyugtatott, hogy meg lehet ezt szokni, kérdezett a hajamról, a családomról. Ahogy elmeséltem neki az előző napot, az egész olyan távolinak tűnt, mintha hetekkel azelőtt történt volna, egy rám sokban hasonlító ismerőssel.

Éjfél körül aztán tiszteletét tette az első hányás. Gyere te is, nem bánom, ha nélküled nem megy ez.

Másnap délelőtt, amint elengedtek, kedvesen elköszöntem, majd, némi segítséggel hazahúztam a kisbőröndöt. Próbáltam nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani annak a ténynek, hogy életemben először kemoterápiás kezelést kaptam. Kemót. Én. Napersze.

Teregettem, jöttem-mentem a lakásban, hát majd én azt tudom, hogy ez is csak egy infúzió, egy GYÓGYszer, kérem, én nem érek rá ezzel itt fetrengeni. Ez a megközelítés napközben még nagyjából állt is a lábán, aztán jött az éjszaka, amikor is egy óriás az ereimnél fogva felemelt, mintegy magát szórakoztatva meghintáztatott, majd végül a padlóra lökött. Mint a gondosan elültetett fikusz, ott is maradtam még két teljes napig, szoros összefonódásban a lavórral. A hányás, amitől úgy féltem, hogy majd biztos jönni fog, csak egy fenyegető sötét felhőt küldött, másnap visszatért viszont az óriás, mert eszébe jutott, hogy elfelejtett csomót kötni a beleimre, pótolta hát gyorsan a mulasztást, majd őrt állt mellettem úgy a 72. óráig.

A kemót követő néhány napban be kellett indulnia a gerincvelőmben az immunrendszer alapját képező fehérvérsejtek termelésének – ezt a motort egy vagy több injekcióval szokás berúgni. A fene se gondolta, hogy érzetre ez valóban egy tisztességes, farokcsonttól mellkasig futó hátba rúgással ér majd fel, de végül szépen beindult. Mi mindennek lehet örülni.