(2017 szeptember) Ahogy egy gyorsvonathoz illik, a kemó is leszakítja a sínre belógó ágakat. Éreztem, hogy ez a harmadik kör már finoman belekarmolt a tartalékaimba is. Még hagyott szépen felállni, de már hosszabb időbe telt mindez, és a nyálkahártyám is több találatot kapott. A szert, ami megvédhette volna, előtte is, utána is rendre kihánytam, de ki számolja mindezt, amikor lehet, hogy a gyógyulás vár pár kanyarral arrébb.
Mert a daganat az első két kemó alatt kisebb (mit kisebb, feleakkora!) lett, ez a tény már önmagában is értelmet adott volna az összes taknyon csúszásnak, hát még amikor tovább gazdagodtam pár „metastasis nem látható” üzenetet hordozó egyéb lelettel.
Reggelente egyre több darabból raktam össze magam, esténként egyre korábban mentem aludni, de a köztes időben enyém volt a világ. Ahogy egy igazi gourmet ízlelőbimbóit elkápráztatja a tökéletesre szuvidált étel zamata, pont úgy hatott rám az összes mesésen hétköznapi dolog. Irodai órák, oda-vissza villamosozás, közös ebéd, óvodai bekísérés, iskolai összeszedés, bevásárlás. Minden apró morzsát behabzsoltam.
– Kérem, jöjjön be hozzám a laborba átbeszélni a kapott eredményeket – a genetikus hívásából azonnal tudtam, hogy a DNS-szekvenálás során találhattak valamit. Nem ért váratlanul a hír: a kemók szisztematikus rombolásait a legnagyobb műgonddal vezető onkológustól a táplálkozási tervet összeállító életmódtanácsadóig nagyjából mindenki erre a lehetőségre készített fel, így a paramétereim ismeretében ekkorra a genetikai eredet narratívája már valahogy természetessé is vált számomra. És mégis, ahogy a genetikus empátiával is gondosan körbepárnázott monológját hallgattam a BRCA1 nevű genetikai hibáról és a kockázatokról, amelyeket ez a kis betűszó a gyakorlatban jelenthet rám és a családomra nézve, megint kicsinek és védtelennek éreztem magam.
Huszonkét levélig számoltam el a labor melletti padon ülve ahelyett, hogy bementem volna dolgozni. Néztem, ahogy a pergamen vékonyságú levelek az indiánnyár melegében egymás után megérnek a lehullásra. Nem sürgette őket sem eső, sem szél, a maguk tempójában engedhették el sorra az ágakat.