(2017 szeptember) Amint elmúlt a szédülés is, és stabilan bennem maradt az elfogyasztott táplálék, máris kezdtem a felépítést: emelt dózisban vitaminok, ásványi anyagok, a csodálatos moringa, és annyi bogyólé, hogy ha Aprajafalván kértem volna letelepedési engedélyt, Törpapa kérdezés nélkül üti rá a papíromra a pecsétet. A napi rutinok alig észrevehetően hosszabbak és nehézkesebbek, az ízek egyre egyformábbak és fémesebbek lettek, de erősödtem, és csak úgy habzsoltam (de) a két hétre kiutalt normális életet.
Tudtam, hogy a következő kemó előtti napon nem csak a szokásos vérvétel, de egy ultrahang is vár rám. A pillanat, amikor kiderül, mit ért az első két kör gyógyító méreg.
Nagymutató előzi kismutatót, másodpercmutató előzi nagymutatót, lábam ólom, gyomrom egészen apró. Nagymutató újra és újra előzi kismutatót, türelmem jutalma pedig egy új szó a leleten: regresszió – a tumor feleakkorára zsugorodott.
Jöjjön akkor a harmadik is, vigyen le a padlóra, mit számít, ha a versenyfutás hosszútávon akár meg is nyerhető.