(2017 június) Egymást érték a gondolatfoszlányok a fejemben, miközben autóztam. Jó 30 kilométerrel arrébb sikerült 4 nap múlvára egy komplex mammográfiai szűrést leszervezni – nem baj, kiszakadok pár órára. Nem féltem, nem volt mitől: mirigyes szerkezet, és egy kis felkeményedés, nyilván a legjobb családban is előfordul az ilyesmi. Amikor szólítottak, magabiztosan célba vettem a vetkőzőt, majd követtem az utasításokat. Persze, el tudtam volna képzelni jobb mókát, de a rémhírekkel ellentétben, szörnyűnek egyáltalán nem mondtam volna. A nagygép után az ultrahang következett – nagyjából itt ért véget a robotmód pózolás.
– Kiegészítő felvételekre van szükség – hangzott a szűkszavú ítélet. Kérdeztem volna, miért, de már vissza is kísértek a nagygépre. Kattogtak a kazetták, forogtam, emeltem, jól akartam csinálni, hogy minél előbb kiderüljön, nincs ok aggodalomra. Várakozás, majd újabb ultrahang. A zselés területen egyre idegesebben csattogott az érzékelő.
– Leveszünk egy aspirációs citológiát, csütörtökön pedig visszajön egy core biopsziára, rendben?
Nem tudtam eldönteni, én számítok-e az átlagnál tájékozatlanabbnak, de úgy éreztem, ez nem az üres bólogatás pillanata, muszáj volt értenem azt, ami történik, ezért nagy nehezen kipréseltem magamból egy kérdést:
– Melyik mit jelent és mit találtak?
A válasz közben előkerült a vékonyabbik tű, és pár másodperccel később már meg is szúrták a hónalji nyirokcsomómat. Ez aztán a szemléltető oktatás, azonnal megtanultam és ha száz évig élek, se fogom soha elfelejteni, mit jelent az első kifejezés. Felöltöztem, leegyeztettük a vastagtűs mintavétel időpontját, majd amilyen gyorsan csak tudtam, elhajtottam. Csak egyetlen üzenet zakatolt a fejemben: van ott valami, van ott valami.
Nem emlékszem, hogy jutottam haza, de abban biztos voltam, hogy a szerencsének köze volt hozzá. Amikor a szüleim felajánlották, hogy csütörtökön inkább elvisznek a mintavételre, zokszó nélkül igent mondtam. Jólesett a hátsó ülésen utazni és hallgatni a dudorgásukat, titkon kicsit bízni abban, hogy van náluk ropi meg szívószálas üdítő, és ha ügyes leszek, visszafelé talán egy gombóc fagyira is megállunk valahol. Menet közben több épkézláb hipotézist is lefuttattunk a mellemben lévő bármi természetéről és keletkezési körülményeiről. Emlékszem, anya, neked is volt hasonló, ártalmatlan ciszta. Vagy lehet a tejkő hozadéka. Bedugult, betokosodott tejcsatorna. Ritka, de miért is ne? Egyik elmélet jobban teljesített, mint a másik, és én bármelyikkel kibékültem volna a gyakorlatban is.
Sorra kerültem, a doktornő levette a mintát. Elmondta, hogy egy hetet kell várnunk a szövettani leletre, én pedig nem bírtam ki, rákérdeztem, van-e tippje.
– Nem szeretek tippelni, de az eddigi tapasztalataim alapján sajnos nem sejtek jót – hangzott a válasz.
Nem kérdeztem többet, elköszöntem, és szótlanul belapultam a kocsi hátsó ülésére. Anyám vigasztaló szavai apró darabokra hullottak. Picsába a fagyival, vigyetek haza.
Vélemény, hozzászólás?