(2024. december 14.)
Ma reggel a villamoson megcsapott az évforduló: 7 év.
Mondják, hogy ennyi idő alatt lecserélődik az összes sejted, nincs már ott egy se azok közül, amik 7 éve veled voltak. Oké, a kemó ezt biztos átírja valamelyest, de 7 év akkor is rettenetesen hosszú idő.
Hol vagyok, hogy vagyok én most? Ki merem-e mondani, hogy vége, és már nem jön vissza soha többé?
Ahogy a Dunát nézem, arra jutok, hogy nem kell ilyet mondanom. Egyáltalán nem kell.
7 évvel később itt vagyok, figyelek magamra, és az akkor kapott plusz idővel próbálok jól sáfárkodni. Azt hiszem, ez a legtöbb, amit tehetek.
A mellrák természetes részemmé vált. A sejtek ugyan cserélődtek, de amin keresztül mentem, az ott van minden rezdülésemben. Bárkivel bármikor szívesen beszélgetek a mellrákról, az előrehozott klimaxról, vagy épp arról, hogy én miként raktam rendet és priorizáltam újra a terveimet a betegségnek köszönhetően.
Mesterszakos pszichológushallgatóként, szakmai utamon is célom tenni azért, hogy lehessen a rákról szabadon beszélgetni, hogy ne kelljen felesleges szerepekkel és pózolással nehezíteni a gyógyulást és a támogatást, hogy csökkenjen az áldozathibáztatás.
De magától a betegségtől 7 év alatt távolabb kerültem, ezt ki merem mondani. Néha bevillan egy kép, egy érzés, egy sztori, de ezeket nem tudom már úgy leírni, ahogy akkor megéltem. Feldolgoztam az élményeimet, és ez így van jól.
Az egyetlen, amit hiteles írnom most erről neked, aki épp úton vagy, az az, hogy 7 évvel később annyi, de annyi más dolog fontos még ezen kívül is. Sok erőt, türelmet és önszeretetet kívánok neked.
Bár a mellrákom történetét már nem folytatom, még nem búcsúzom ettől a blogtól teljesen.