Az orvosokat egy pillanatra kiveszem a képletből, marad így is sok-sok további szereplő, találkozás, behatás. Idegen, ismerős, távoli, közeli, ezt a szűrőt is félreteszem picit.
Eleinte nehéz volt a lehúzó és az emelő gesztusokat – amelyekre démoni és tündériként szoktam itt-ott hivatkozni – felismerni, még inkább egymástól megkülönböztetni. Mégis, egy idő után valahogy belejöttem a szűrésbe, és már nem kerestem senkin szarvakat vagy szárnyakat, egyszerűen csak egyre jobb találati aránnyal saccoltam be, hogy mikor, kitől, mire számíthatok.
Eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy a rák nevű koordinátarendszerben számomra egy démon nem attól démon, hogy rosszat akar. Gyakran egészen őszinte, tiszta szándékkal is tud valaki ártani nekem. Gonosz lenne? Dehogy! Elbírom, amit mond? Nem, még nem bírom el. Talán odaérek majd, talán sose fogok, talán nem is kell odaérnem soha, mert nem az enyém az, amit mond. A találkozás pillanatában ezt mind nem tudom, csak egyetlenegy dolog biztos: az, amit éppen tőle kapok, nekem még túl sok.
És ami túl sok, az nyugtalanít, stresszt hoz, elnehezít, lehúz.
Adja magát a kérdés, hogy akkor a tündér mégis mitől tündér? Igen, muszáj lerángatnom a piedesztálról: nem feltétlenül ártatlan vagy jobb bárki másnál, még csak akarnia sem kell felém a jót. Elég egy eltalált mondat, egy pillantás, egy hangsúly, vagy akár egy jól megfogalmazott kérdés, amit abban a pillanatban tőle magammal vihetek. Valami, ami ahelyett, hogy további köveket tenne a hátizsákomba, súlyt vesz ki onnan.
Amitől, ha csak egy kaviccsal is, de könnyebb lesz nekem. Ami emel.
És itt rögtön hozzá is fűzöm: a könnyebb nem egyenlő azzal, hogy naphosszat bilibe lógatom a kezem és olyan emberekkel veszem körbe magam, akik elhazudják a világból mindazt, ami engem rosszul érintene.
Nem, ez az egész mindössze két dolgot jelent: pontosan azt és pontosan akkor bírom befogadni, amire és amikor a gyógyuláshoz szükségem van, és a saját tempóm mellett azt is megtanultam felismerni, ha valaki ezt számomra épp könnyíti vagy nehezíti.
Itt-ott még lesz szó ezekről a villanásokról, ahogy arról is, hogy semmi sem állandó: korábbi démonomból később, egy másik találkozási ponton simán válhatott tündér. És, bocs a spoiler miatt, de a változás kevésbé rajta, sokkal inkább rajtam múlt – egészen pontosan azon, hogy útközben én mennyit csiszolgattam a hátizsákomban cipelt köveimen.
Egy kicsit úgy is tudom látni ezt a rendszert, mint a kígyók és létrák társas egy változatát. Úgy képzelem, hogy egy táblán szereplők mozognak, mindenkinél van létra is, kígyó is. A célom az, hogy menet közben minél több létrát kapjak és adjak, kígyót pedig alig. Persze az, hogy hányast dobok, továbbra is a szerencsén múlik, ám az, hogy amíg a körben vagyok, milyen élményeket szerzek, részben rajtam is.