(2017 október) Nyomelemek, ásványi anyagok, bogyók, cékla, moringa, fokhagyma a negyedik naptól minden mennyiségben. Egyízű lett a világ, a testemet rendesen megtépázta a negyedik kör, de a lelkem már egyre stabilabban viselte azt, ahogyan bekötött szemmel és néha háttal ültünk a hullámvasúton.
A biztató eredmények miatt egyre biztosabbá vált, hogy hat alkalom kemó elég lehet, vagyis túl voltam a taknyon csúszás több mint felén. Persze az ilyesmit ebben az univerzumban soha senki nem ígéri biztosra, mert tényleg nem tudni, mi van a következő kanyaron túl – kicsit mint a Roxfort állandóan vándorló lépcsőit, ezt is meg kell szokni.
A genetikai eredmény ismeretében sor kerülhetett a műtéti egyeztetésre, sikerült leszervezni a találkozót A Sebésszel. Szuperlatívuszok a neve körül mindenhol, ha valami, na ez rémülettel töltött el. Addigra már minden nehézség ellenére valahogy a szakmai profizmuson túl emberi oldalról is megszoktam egy szintet. Talán el voltam kényeztetve, talán hatékonyan fókuszáltam mindenkiben a segítő szándékra, szinte mindegy is: a rendszerem működött. Úgy gondoltam, kicsit sem lenne váratlan, ha a sztársebész – akinek a munkája köztudottan kimagasló színvonalat képvisel, mert a szimpla tudáson és rutinon messze túlmutatva, itthon egyedülálló műtéti megoldásokat alkalmaz – emberileg nem lenne rendben. Sőt azt is el kellene fogadnom, ha a modorát tekintve egy utolsó pokróc lenne, mert akkora terhet cipel, hogy ennyi igazán belefér. A lényeg, hogy műtsön meg jól, és lehetőleg egy körben oldjunk meg mindent (napersze).
Délután 4-re érkeztem – mint kiderült, a másik három várakozó is. Jó, hát akkor ez hosszú lesz, gondoltam, és elhelyezkedtem a könyvemmel, a telefon rezgését is alig hallottam meg. A vonal túlsó végén a radiológus asszisztense beszélt (tudod, az a banda, amelyiknél szemléltető oktatás keretében még az elején megtanultam a mintavételi módok különböző típusait), haladt sorban valamiféle adatbázison, és tudni szerette volna, 3 hónap alatt miért nem műtöttek még meg. Soha addig, de éppen aznap, éppen akkor, amikor én A Sebészhez várok – ezen annyira meglepődtem, hogy azon nyomban felkészült kisiskolás módjára felelni kezdtem a kérdéseire: neoadjuváns kemoterápia zajlik, szépen reagál a daganat, igazolódott a genetikai eredet gyanúja, jól, köszönöm, a műtét egyeztetése lesz a következő lépés, mondjuk úgy bármelyik percben, amikor bejutok itt a sok négyórás között. Gondos tanítónéni módjára nyugtázta a hallottakat, csak az utolsó pontnál kérdezett vissza: az érdekelte, ki lesz a sebészem. Szinte végig se mondtam A Sebész nevét, máris rávágta: – Az jó. A legjobb. Szakmailag is, emberileg is ő a legjobb.
A következő pillanatban behívtak, és a végszó még a fülemben csengett, amíg ő a leleteimet vizsgálta, én pedig az arcán futó barázdákat elemeztem. Mindketten felállítottuk a saját diagnózisunkat: én azt, hogy tud mosolyogni, ő pedig azt, hogy itt 3-4 műtét várható. És eszembe se jutott vele vitatkozni.