(2023 december 13.) Amikor nyáron útjára indítottam ezt a kis blogot, még fogalmam se volt arról, hogy ez a mostani félév minden eddig nehéznek gondolt félévemen túltesz majd, és akár az iszap, kérdezés nélkül kitölti majd minden üres időmet. Imádom, hogy pszichológiát tanulhatok – valódi belső motiváció nélkül nem is tudnék család és munka mellett egyetemre is járni –, ennek ellenére a tanulás terén mostanában előfordult, hogy farkasszemet néztem a kiégés tüneteivel, elfáradtam néha. De hogy jön ez ide, mégis? Persze, ez is én vagyok, mondhatnád, de ennél, azt hiszem, többről van szó.
Mióta lezártam itt a kemókról szóló posztokat, azóta szeretném elmesélni, milyen is volt 4 héttel később a műtőben fekve a Luca-napi néphagyományokról csivitelni a Frontinnak köszönhetően, hogyan jelölték meg izotóppal az őrszem-nyirokcsomót a műtét előtt, milyen volt várni, hogy levegyék a mellem, hogy esett démont látni a liftben, hogyan kúszott be a küszöb alatt a módosult tudatállapot az átélt sokk hatására, és miből vettem mindezt észre napokkal később…és ez csupán az első műtét, hát ezen kívül is annyi de annyi sztorim van még!
Viszont, az egyik legnagyobb tudás, amit ettől a betegségtől és a gyógyulási folyamattól kaptam, az, hogy észreveszem a testem jelzéseit, és ahelyett, hogy elnyomnám őket, figyelek rájuk, választok, s ha kell, leteszek valamit. Az elmúlt hónapokban azt választottam, hogy nem írok ide egy sort sem, hiába mesélnék még szívesen. Nincs elég csápom, félgőzzel, kifingva meg nem is lehetnék itt önazonos.
De a mai nap kivétel. Reggel megfogadtam, hogy ha éjfél lesz is, mire felkerül, kiteszem ezt a posztot, mert a mai nap ünnep: a 6. újjászületésnapom.
Egészségedre!